2010. december 2., csütörtök

Egy könyv kapcsán...

Kép forrása: szomorufuzike.freeblog.hu


"Amíg az ember él, azt képzeli, hogy lelke van.
Csuda egy hiedelem ez a lélek."


Ezzel kezdi egyik elbeszélését Csányi Vilmos, a neves etológus, akinek könyve csak úgy véletlen - ami persze nem létezik - akadt a kezembe a helyi könyvtárban, s pont azért keltette fel az érdeklődésem, mert az elismert szakember irodalmi (ha akarom, szépirodalmi) szárnypróbálgatásait mutatja be.


Konrad Lorenz vagy Gerald Durell írásai már bebizonyították, hogy az etológia laikusok számára is izgalmas és szórakoztató tudomány. Ők azonban történeteikben mindig "ismert közegben", az állatok világában barangoltak. Tették ezt még akkor is, ha történetük az embert és annak gyarlóságait legalább annyira tanulságosan ábrázolta, mint a megfigyelt állatot. Nyilván "szakmai ártalom", hogy az aprólékos megfigyelést önmagukra és környezetük egyéb alakjaira is kiterjesztették. Csányi könyve kapcsán az tett kíváncsivá, hogy beleépíti-e az etológus mindent megfigyelő nézőpontját a - látszólag - emberi történeteket felvonultató elbeszélésekbe. Milyen új szemszögből közelít mindahhoz, amit ismertnek vélünk? Amit eddig olvastam, érdekes. Nem világrengető, de üdítő. A Halottember meséi című mű azonban a már idézett sorokkal nyit, s így folytatódik:
"Amíg az ember él, szabadnak hiszi magát, és bizonyos mértékig az is. Ítél, dönt, választ és szeret, gyűlöl, vagy épp nem csinál semmit, ha kedve úgy kívánja. A történetét építi, alakítja. Minden nap, minden órában, minden percben hozzátesz valamit az addigiakhoz, vagy éppen csak megél, elszenved valamit, jó szerencsét, bal szerencsét, a napok hordalékát. Megtanulhat valamit, felejthet és emlékezhet. Tehet. Várhat.
Amikor idősebb korában elgondolkozik azon, hogy tulajdonképpen ki is ő, honnan jött és hová tart, akkor már csak a saját addigi története igazíthatja el. Mi az, amit megcsinált, mi az, amit kihagyott, mire hogyan válaszolt.
Menekült? Támadott?
A történet maradandó, a történet örökkévaló.

Talán az ember saját története a halhatatlan lélek."


(Csányi Vilmos: A lény és az őrző, Alibi kiadó, 2003)


Szeretem ezt az elképzelést. Ha a történetünk a lelkünk, akkor az valóban tovább él az utódaink emlékezetében, vagyis mindaddig élünk, amíg emlékeznek ránk. Talán még utána is, ha egy szállóigévé lett mondatunk, egy nevetést fakasztó baklövésünk úgy él tovább, hogy már senki sem emlékszik a forrásra.

A képlet eddig egyszerű is, lehetne a gondolat megnyugtató, azonban felmerül - bennem legalábbis - a kétely: hogyan élem az életem? Úgy, amilyen történetet szeretnék a végén örökül hagyni?

Egyelőre nem. Hisz jelenleg nincs is történetem. Csak kavics vagyok egy nagy folyóban, és sodródom, kopok, időnként már fáj, de... Innentől minden csak kifogás.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése