Napraforgók

kép forrása: lia-amalia.blogspot.com

Még mindig javíthatatlanul várom a virágokat, a színeket, az illatokat. Zenében már rátaláltam! :)

http://www.youtube.com/watch?v=nROJcoQUyRc


(Nem lett link, nekem az valahogy sose jön össze.)

Mes petits bijoux

Szinte biztos vagyok benne, hogy a bizsu szavunk a franciából került a magyar nyelvbe. Átesett azonban egy lényeges jelentésbeli módosuláson: míg a magyarban afféle kevéssé értékes ékszer, sokszor pejoratív értelmű rondaság megnevezése, addig a franciában ez az 'ékszer' szó. Mindenre ezt használják, a gyémánt fülönfüggőtől az arany nyakláncon át a műanyag lepkés csatig. Magyar aggyal kissé szokatlan ez a "felértékelődés", furcsa, hogy a bizsu valódi értéket képvisel. Én mégis ebben a franciás szellemben nevezem bijoux-nak az általam készített ékszereket, hisz bár sem arany, sem gyémánt, de még smaragd vagy rubin sincs az alapanyagaik között, mégis értéket képviselnek: az alkotás örömének felbecsülhetetlen kincsét hordozzák magukban.

Ezzel a mostani bejegyzéssel még mindig régi elmaradásom törlesztem, végre fotóvá átlényegítve az eddigi munkáimat. Ebben a heteknek érződő, de csak napok óta szürke, ködös és nyomasztó januárban azonban kevés fény állt rendelkezésre, hiába vártam napokig. Így maradt a mesterséges megoldás, és a néha alulvilágított, néha becsillanó képek. Legalább van hová fejlődni! :)

Teremtményeim

Minden ember természetes igénye az alkotás. Hisz alkotni valamit, a semmiből létrehozni bármit, ami abban a formában addig nem létezett, lényegében maga a teremtés.

Érdekes módon az alkotás nem csak energiát vesz el, hanem - legalábbis az én esetemben - kikapcsol, feltölt, megnyugtat és örömet szerez. Közben és utána. Akár én viselem az elkészült ékszert, akár elajándékozom. Ha a megajándékozott boldog, akkor minden pillanat, amit az ékszer megalkotásával töltöttem, sokszorosan megtérül.

Egy ideje már készülök arra, hogy megmutassam ezeket. Új év, régi célok megvalósítása. Szóval íme:

Kristályvilág

Ma reggelre újra fehérbe öltözött minden. A zúzmara apró kristályainak köszönhetően elvarázsolt, tündéri hellyé vált a kinti világ. Mintha a Széttáncolt cipellők királylányaként az elvarázsolt kristályerdőbe álmodtam volna magam az éjszaka. Igazán kedvemre való gondolat.
Később ez a vers jutott eszembe.

Nemes Nagy Ágnes: Fák

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

Tagadhatatlan, hogy még az általam olyannyira nehezen viselt hideg ellenére is gyönyörű dolgokat produkál ez az évszak, s legalább annyi meseszép látnivalót produkál makulátlan hófehérségében, mint színekben gazdagabb testvérei, azért én már várom a virágokat.

Addig is, míg a zúzmarás rózsabimbó újra szirmokat bont, örvendjünk a hibiszkusz lágy hullámokban kibomló vörösségének.

Egy könyv kapcsán...

Kép forrása: szomorufuzike.freeblog.hu


"Amíg az ember él, azt képzeli, hogy lelke van. Csuda egy hiedelem ez a lélek."


Ezzel kezdi egyik elbeszélését Csányi Vilmos, a neves etológus, akinek könyve csak úgy véletlen - ami persze nem létezik - akadt a kezembe a helyi könyvtárban, s pont azért keltette fel az érdeklődésem, mert az elismert szakember irodalmi (ha akarom, szépirodalmi) szárnypróbálgatásait mutatja be.


Konrad Lorenz vagy Gerald Durell írásai már bebizonyították, hogy az etológia laikusok számára is izgalmas és szórakoztató tudomány. Ők azonban történeteikben mindig "ismert közegben", az állatok világában barangoltak. Tették ezt még akkor is, ha történetük az embert és annak gyarlóságait legalább annyira tanulságosan ábrázolta, mint a megfigyelt állatot. Nyilván "szakmai ártalom", hogy az aprólékos megfigyelést önmagukra és környezetük egyéb alakjaira is kiterjesztették. Csányi könyve kapcsán az tett kíváncsivá, hogy beleépíti-e az etológus mindent megfigyelő nézőpontját a - látszólag - emberi történeteket felvonultató elbeszélésekbe. Milyen új szemszögből közelít mindahhoz, amit ismertnek vélünk? Amit eddig olvastam, érdekes. Nem világrengető, de üdítő. A Halottember meséi című mű azonban a már idézett sorokkal nyit, s így folytatódik:
"Amíg az ember él, szabadnak hiszi magát, és bizonyos mértékig az is. Ítél, dönt, választ és szeret, gyűlöl, vagy épp nem csinál semmit, ha kedve úgy kívánja. A történetét építi, alakítja. Minden nap, minden órában, minden percben hozzátesz valamit az addigiakhoz, vagy éppen csak megél, elszenved valamit, jó szerencsét, bal szerencsét, a napok hordalékát. Megtanulhat valamit, felejthet és emlékezhet. Tehet. Várhat.
Amikor idősebb korában elgondolkozik azon, hogy tulajdonképpen ki is ő, honnan jött és hová tart, akkor már csak a saját addigi története igazíthatja el. Mi az, amit megcsinált, mi az, amit kihagyott, mire hogyan válaszolt. Menekült? Támadott?
A történet maradandó, a történet örökkévaló.
Talán az ember saját története a halhatatlan lélek."

(Csányi Vilmos: A lény és az őrző, Alibi kiadó, 2003)

Szeretem ezt az elképzelést. Ha a történetünk a lelkünk, akkor az valóban tovább él az utódaink emlékezetében, vagyis mindaddig élünk, amíg emlékeznek ránk. Talán még utána is, ha egy szállóigévé lett mondatunk, egy nevetést fakasztó baklövésünk úgy él tovább, hogy már senki sem emlékszik a forrásra.
A képlet eddig egyszerű is, lehetne a gondolat megnyugtató, azonban felmerül - bennem legalábbis - a kétely: hogyan élem az életem? Úgy, amilyen történetet szeretnék a végén örökül hagyni?
Egyelőre nem. Hisz jelenleg nincs is történetem. Csak kavics vagyok egy nagy folyóban, és sodródom, kopok, időnként már fáj, de... Innentől minden csak kifogás.

Bienvenue...

Ez a blog sem hagyományos, sem tematikus skatulyákba nem illeszkedik. Bármi helyet kaphat itt, ami megragad, érdekel vagy épp foglalkoztat: versek, mesék, receptek, gyöngyékszer-alkotásaim. Minden és bármi.

Elsőként álljon itt egy Apollinaire vers, Radnóti fordításában. Szerintem varázslatos képekkel dolgozik. Az eredetit nem ismerem, így nem tudom, mennyi a költő érdeme és mennyi a fordítóé ebből a buján kavargó "Kert"ből, amit a vers megelevenít, de mindenképpen hálás vagyok, hogy papírra vetették e sorokat. Meneküljünk el egy rövid időre az esős - szeles - hideg októberből Délre!

Guillaume Apollinaire: Délen
fordította Radnóti Miklós

Zenit
Zengő panasz
Sugár remeg a kerten
Ahol a nagy varangy azúr hangon mereng
A szenvedélyes csend ünője fut ijedten
S egy sebzett szívü kis csalogány füttye leng
Csókommal illetett tested szép rózsabokrán
A gránátalmafán hintáznak szíveink
S hogy nézzük ép kihajt egy ág szirom remeg rám
S a gyönge szélben már az út felé kering